Prológus

Hideg téli nap volt. A szél zúgott a fák között, ahogy mentem. A temetőbe igyekeztem, ahogy minden reggel. A nővérem mellettem sétál, egy hatalmas virágcsokorral. Festett barna hajam kontyba összekötve, jégkék szemeim az utat figyelik. Megérkeztünk. A temető üres volt, így korán reggel. A nővéremmel odabaktatunk a sírhoz. Anya sírja. Három hónapja halt meg,amikor lezuhant a gép. Apám túlélte, aki most egy másik nőcskével van. A vörös nővérem elkezdett sírni. Én megnyugtatásként a kezem a hátára tettem.
- Semmi baj! Már egy jobb helyen van!- így nyugtatom a testvéremet.
- Tudom. De akkor is más!- mondja zokogva.
Én anya halála óta képtelen vagyok sírni vagy nevetni. Így álltunk a hidegben. A hó kis pelyhekben esni kezdett. A barátságtalan temető most még ridegebbnek tűnt. A fekete kőangyal hidegen mosolygott ránk. Én is így érzem magam. Mint egy szobor, akit érzelem nélkül faragtak. Szemüvegem bepárásodott. Ránéztem az órámra: 7:20.
- Indulnunk kell!- mondtam halkan. Nem szeretnék elkésni.
- Menj csak! Az imidzsemnek úgyis rosszat tenne, ha időben érnék oda órára.- mondta a nővérem egy mosoly kíséretében. Hát igen... Ő itt a helyi "rossz kislány". Én ott hagytam. Egy kis idő múlva az iskolához értem. A szokásos csoport ott állt a lépcsőnél: Josh és a rajongótábora. Láthatatlanul akartam elsuhanni a lépcsőn, de az egyik csaj leszólít.
- Kész van a házim?- kérdezte flegmán, mintha egy kutyához szólt volna.
- Persze. Tessék, itt van.- húztam elő a táskámból.
Ő elvette és gyorsan bementem az épületbe. Jégvirág cikázott az ablakon, ami alá leültem. "A jégvirág nem egy tárgy, de nem is egy érzés. Ez egy jelenség, amelyben bárki gyönyörködhet, de nem sajátíthatja ki. Te is ilyen vagy, gyermekem..." jutottak eszembe anya szavai. Ja, na persze! A jégvirág nem hiszem, hogy más háziját írná! Ott ültem egy darabig, míg be nem csengettek. Bementem a terembe és leültem a szokásos helyemre. Nekem nem voltak barátaim, de nem is kellenek. Elég nekem a nővérem társasága. Próbálok figyelni a tanárra, de egy papírgalacsin gurul a lábamhoz. Felvettem és kibontottam.
"A szünetben találkozzunk az udvaron. Josh"- ez volt írva.
Nem hiszem, hogy célt tévesztett volna, mivel a terem sarkában ülök egyedül. Eltettem a papírt és szünetben kimentem az udvarra. Imádom a telet. Olyan otthonérzetet ad. Kint álltam és néztem a pelyhek esését, amikor Josh karon ragadott és elhúzott.
- Mit akarsz?- kérdeztem hidegen. Igazából tetszett.
- Mondani akarok valamit.- mondta és közelebb hajolt. Én még mindig gyanútlanul álltam és elcsattant életem első csókja. Olyan erőszakosan nyomta a száját az enyémre, hogy az már fájt. Nevetést hallok magam mellől, Josh haverjai azok. Kezükben a telefon, amivel lefényképezték a jelenetet.
- Szép volt, haver!- mondták és lepacsiztak vele.
- A nyomikat olyan könnyű lesmárolni, hogy az már sértés!- mintha itt se lennék, úgy mondta!
- Hogy mondod?- kérdeztem és odacsaptam a mellettem lévő téglafalra.
- Bocs, szivi, szarul csókolsz!- mondta Josh.
Életemben először voltam ilyen dühös. A kezemet ökölbe szorítottam és még egyszer rácsaptam a falra. Valami elindult bennem. Egy lavina, ami évek óta gyűlik. A fiúk először röhögtek, aztán rémület volt a tekintetükben. A kontyom kioldódott, a barna festék a hajamról eltűnt. Ismét az a világos kék volt, mint régen. A tenyerem a falhoz nyomtam és elkezdett a fal fagyni. Elvettem onnan, a fiúk ledermedtek. Elkezdtek futni, ahogy feleszméltek. Jobb is, ha futnak! Az a kis hó nem maradt meg ami reggel esett. Az én lépésemet viszont jég kísérte. Az udvaron térdere rogytam és felkiáltottam. Az összes ablakot jég, a falat dér lepte be. A nővérem rohant oda hozzám, ahogy látta, hogy a diákok körém gyűltek. "Menj innen, szörnyeteg!" ezt mondták. Már valaki belém is akart szúrni valamit, amikor egy lángoló csontkéz fogta meg. Felnéztem a nővéremre, akinek vörös hajkoronája égett.
- Tűnés innen, amíg szépen mondom!- mondta eltorzított hangon.
Elkezdtünk futni, ki a parkolóba. Beszálltunk a kocsiba és a nővérem padlógázt nyomott.
- Hova megyünk?- kérdezem megszeppenve.
- Egy másik iskolába.- mondta.
- De miért? Ott se lesz jobb a helyzet!
- Mármint egy iskolába, ami nem embereknek készült.- mondta, miközben egy erdőbe lekanyarodtunk.
Megnéztem a kezem és jégvirág nőtt rajta. A bőröm kék volt és hideg.
- Mi volt ez az akció?- kérdezem a csontvázkézre gondolva.
- Ja, az? Én egy szellemlovas vagyok!- mondta.
- És én?
- Te? Azt még nem tudjuk. Majd itt kiderítik!- mutatott egy nagy épületre.
Gótikus stílusú lehet, az erdő közepén van. Körülötte gyerekek sokasága. Begördültünk a parkolóba, ott állt egy motor, tele csomagokkal. A nővérem kiszállt és a csomagokat a kezembe adta.
- Tessék! Koleszos leszel, a dirivel mindent lerendeztem, ne aggódj! Már vár téged.
- És te hol leszel?
- Én teszem a dolgom. Itt vigyázni fognak rád.- megpuszilta a fejem.
- Bea, én félek!
- Nincs mitől! Ők egytől egyig olyanok, mint te! Na, szia, majd találkozunk!- felbőgette a motorját, amiről a csomagokat pakolta le. Átváltozott és a motor is felvette az alakját.

Eltűnt a szemem elől, olyan gyorsan ment. Bementem a kapun és megálltam az ajtó előtt. Akkor kezdődjön minden elölről.