64. fejezet

Hát ki más lépett be, mint Leigh.
- Mi a...?- mondta zavarában.
- Figyelj, ez nem az, aminek látszik!- mondta Rosa és odasietett Leighhez.
- Akkor mi?
- Össze akarjuk hasonlítani, melyikőtök néz ki jobban póló nélkül!- mondtam, miközben lefogtam Castielt.- Csak a vörös önként nem akarta levenni a pólóját...
- Kit nevezel vörösnek, kékség?- kérdezte Castiel dühösen.
- Akkor mondjalak inkább festett vörösnek?
- Csendben maradok!- mondta megadóan.
Leighre néztem, aki csak minket szuggerált. Megragadta volna a kilincset, ha én nem fagyasztom le a zárat. Rosa ránézett a pasijára, aki a száját húzogatva levette a felsőjét.
- Ugye, mennyivel könnyebb, hogy nem kergetünk?- nézett Rosa Castielre.
Felkeltem a démonomról és Leighhez sétáltam. Mosolyogva megtapogattam az izmos mellkasát.
- Szép!- mondtam.
- Hé, arról nem volt szó, hogy le is taperolod!- mondta Castiel.
- Most te jössz! Bizonyítsd be, hogy méltó vagy a macsó hírnevedre!- mondtam Castielnek.
- És mit kapok cserébe?- kérdezte perverzen és magához ölelt.
- Még meggondolom... De nem fogod megbánni!- mondtam a fülébe suttogva.
Az ablak hirtelen kicsapódott. Az üveg csörömpölve esett ki a keretéből, majd szilánkokra hullott a padlón. Az üveg csattanva repült szét a szoba minden szegletébe. Mi csak néztük, ahogyan a szél besüvít az ablakon, nem kevés havat hordozva magával. Rosa odarohant és a csupasz keretet azért visszacsukta. Én átlépdelve a szilánkokon, kinéztem az udvarra. A légzésem felgyorsult, mikor megláttam a fekete hajkoronát. Ő megérezte, hogy nézem és egyenesen a szemembe vigyorgott. A hó kavargott odakint. Csak egy pacát láttam, ahogy távolodik. Meg mertem volna rá esküdni, hogy rám mosolygott. A medálomhoz kaptam, attól vártam nyugalmat. Sajnos nem sok sikerrel. Mély levegőt vettem és a két kezemet ráhelyeztem az üres ablakkeretre. Egy átlátható jéglapot fagyasztottam be az ablakkeretbe. Ahogy megkeményedett, Leigh döbbent hangját hallom magam mögött.
- Ez nem természetes vihar.- kinéztem a kint tomboló hóviharra.
- Akkor mi?- kérdeztem.
- Ez a Vadász vihara. Csak démonok képesek megidézni.
- Például az éjszaka démonja?- kérdeztem, miközben ránéztem Leighre.
- Pontosan.
- Menjetek ki, felöltözöm!- látták az arcomon, hogy az előbbi jókedvem eltűnt.
Magamra hagytak, én pedig a tükör elé álltam. Milyen törékeny benyomást keltek! Akár egy porcelánbaba. Mi lesz, ha ismét megöl? Ha egyszer átlépem újra a túlvilág küszöbét, többé nem térhetek vissza! Nyugtalanság fogott el. Erik, miért kell megkeserítened az életem? Ő idézte meg a vihart. A szobában ide-oda járkáltam. Nem tudtam egy helyben maradni. Elkezdtem öltözni, közben a hasamra tévedt a tekintetem. Lassan megsimítottam a hideg bőrt. Mi lesz vele, ha elkapnak? Az arcom megrándult. Könnyek kezdték el marni a szememet. A szemeim könnybe lábadtak, mikor erre gondoltam. Sietve megmostam az arcom hideg vízzel. Nem tudok magamon uralkodni. A kezemet a csepegő víz alá tartottam, ami érintésemtől megfagyott. Ránéztem a karomra, ahol a jégvirág tovább cikázott. Nem szabad érzelmeket kimutatni! Ja, mondom ezt, mikor terhes vagyok! Pedig eddig olyan jól ment! Az arcomat a tenyerembe temettem. Meleg, sós könnycseppek szántották fel az arcomat. Csak csendben zokogtam. Közben a levegő lehűlt körülöttem. A padló, ahol lerogytam, megfagyott. Nem szabad érezned! Csak így tudsz az erődön uralkodni. Koncentrálj! Gyerünk! A könnyeimet haragosan letöröltem. Ahogy újra felálltam, megláttam magam a jég felszínén. Egy kisírt szemű, gyenge lányt láttam. Csalódottságomban betörtem a lábammal a hideg és hibátlan felületet. Még a tükörképem is nevet rajtam. Nem akarok gyenge lenni, sem sebezhető. Olyan akarok lenni, mint régen. Amikor egy érzelemmentes szobor voltam! Már soha többé nem leszek olyan, mint régen. Lesz egy gyermekem. Vér a véremből. Őt nem szabad magára hagynom, mint ahogy a szüleim tették velem. Visszamentem a szobába és rendesen felöltöztem. A hajamat kifésültem, majd kontyba kötöttem. Így látszott a hópihém. Ezúttal nem tüntettem el a hasamat, hanem egy bő ruhát vettem fel. Ahogy tükörbe néztem, hátrahőköltem. A szemeim alatt karikák feketéllettek, arcom még a szokásosnál is sápadtabb volt. Nem is próbálkoztam a sminkkel. A megjelenésem hűvös volt és barátságtalan. Egy mosolyt erőltettem hideg arcomra és kiléptem az ajtón. Az igazgatói iroda felé vettük az irányt. Most nem merészkedtünk ki a viharba, hanem Leigh teleportált minket a főépületbe. Egyenesen beleütköztünk az igazgatónőbe.
- Igazgatónő, valaki megidézte a Vadász viharát!- mondta Leigh.
- Én tudom ki volt!- mondtam, mire rám néztek.- Erik.
A nevét fagyosan ejtettem ki, minden érzelem nélkül. A körülöttem lévők lesápadtak.
- A fiolát akarja...- rebegte a diri.
- Amiért elengedte a farkasbandát?- kérdezte Lys, aki idő közben becsatlakozott.
- Igen. A maga vére van benne!- mondta az idős hölgy és rám mutatott.
- De hogyhogy csak egy fiolával van?- kérdezte Rosa.
- Ezért!- mondta a diri és előkapott egy kést.
A késsel a karom felé kapott, sikerült is megvágnia. De a sebem egyből beforrt, vér nélkül.
- Magától nem lehet se vért venni, se kivéreztetni.
- Akkor a fiola hogy telt meg?- kérdeztem.
- A pár csepp, ami a szívéből jött. Az töltötte meg. Azok voltak az utolsó folyékony cseppek.
- Többet nem tudnak szerezni... És milyen ereje van?- kérdezte Rosa.
- A fagytündér nem teremtődik úgy, mint példaképpen a vámpír. Viszont, ha a vérét beadod egy halandónak...
Nyeltem egy nagyot. A torkomban égető érzés hatalmasodott el. A torkomhoz kaptam és összerogytam. Lys és Castiel elkaptak, de köhögőroham jött rám. Úgy éreztem, ott maradok.
- Eleven vér kell neki!- mondta a diri.
- Lysander...- motyogtam két köhögés között.
A fogaim megnőttek.
- Igazgatónő, egyszer engem már megharapott!- mondta Lysander.- Vállalkozom rá, hogy megetetem.
- Rendben.- mondta a diri és besegítettek az irodába.
Felültettek az asztalra, mindenki kiment. Lys úgy helyezkedett, hogy kényelmesen hozzáférjek. Én csak rázom a fejem.
- Nem haraplak meg!- mondtam és távolabb húzódtam.
- Meg kell tenned!
- Nem! Nem hozlak még egyszer olyan állapotba!- a torkom egyre jobban égett, mégis távolabb húzódtam Lysandertől.
Pedig milyen édes és mámoros, mikor a vért nyeled. De nem tehetem meg ezt vele! Akkor sem, ha belehalok! A hasam is lüktetni kezdett. Még te is?
- Kibírom!- mondta és a két keze közé helyezte az arcomat.
A két szeme bizalmat sugárzott. Bízott bennem. Bátorítóan rám mosolygott és odatartotta a nyakát. Szinte láttam, ahogy a kis ütőér mozog. Hallottam szíve dobbanását. Az én szívem az övéével dobbant. Magához ölelt, én pedig odahajoltam a még mindig heges bőrhöz. A nyomokhoz raktam a fogaimat.