69. fejezet

Június eleje van, mégis olyannyira meleg az időjárás, mintha már július lenne. Éjjel-nappal az orvosiban kell kuksolnom, Dr. Jenkins társaságában. Mesélt egy kicsit magáról, én is elmeséltem a múltamat. Néha társasjátékoztunk, esetleg kártyáztunk. A hasam már egyre nehezebb teherré kezd válni. Egy szép és langyos délután néztem ki az ablakon. Gyönyörű volt, ahogy a fák lombja meg-meglibbent, a réti virágok szirmait viszi a szél... Az ablakot kinyitotta nekem a doktornő és együtt bámultunk kifelé. Mélyet szívtam a friss levegőből. Lassan kifújtam, ekkor fájdalmaim lettek. A nőgyógyászati széken ültem, szerencsémre. Önkéntelenül is fájdalmasan felnyögtem. A doki felém pillantott. Abban az undorító kórházi hálóingben voltam. Benézett a takaróm alá és felkiáltott.
- Istenem, elfojt a magzatvíz!- én azt hittem, hogy megint bepisiltem.
- Mi?! Ne, ne, ne!- mormoltam.
Ekkor még erősebben nyomta a hasam. Azt hittem, ott maradok, annyira fájt. Felkiáltottam és az orvos már húzta fel a műtősmaszkot és a steril kesztyűt. Összeszorítottam a szememet. Már csillagokat láttam, de nem érdekelt.
- Kate, lélegezz mélyeket!- nyugtatott a doktornő.
Ekkor rontott be Castiel, a fájdalmaktól elgyötört Lysanderrel a vállán. Amint meglátott, megértette Lysander fájdalmait is. Óvatosan lefektette a fehér hajút és hozzám sietett. Ordítottam, szinkronban Lyssel. A nyakamon és a halántékomon kidagadtak az erek. A fogaim megnőttek, a bőröm fagyos lett. Nagyokat lélegeztem, mikor Castiel megfogta a kezemet. Némileg megnyugtatott a jelenléte. Ismét üvöltöttem, de most Castiel kezét roppantottam majdnem össze.
- Kate, nyomd!- kiáltotta a doki.
Elkezdtem nyomni. Néhány másodpercenként megálltam, hogy levegőhöz jussak.
- Gyerünk, menni fog! Nézz rám!- mondta a vörös és rá néztem.
- Menni fog!- mondtam határozottan.
A szürke szemei erőt adtak és új lendülettel toltam ki azt a babát magamból. Csak Castielre néztem nyomás közben. Most már nem a kezét fogtam, hanem az alkarját. Azt is majdnem szilánkosra törtem.
- Látom a fejét!- mondta a doki örömmel a hangjában.- Gyerünk, Kate, már nem kell sok!
Minden erőmet összeszedtem és úgy vittem véghez. Lys is, én is, Castiel is úgy ordított, hogy az egész épület zengett tőle. Én a szülés miatt, Lys az én fájdalmaim miatt, Castiel pedig a keze miatt, amit tuti szilánkosra törtem. Izzadtam és szédültem. Gyermeksírást hallottam, így felemeltem a fejem.
- Kislány!- mondta a doki, mikor a síró babát bepólyálta.
- Megfoghatom?- kérdeztem mosolyogva.
- Persze, hiszen a tiétek!- mondta az orvos és óvatosan a karomra tette.
Amikor megláttam, imádattal teli tekintettel néztem az én szemem fényére. Könnyek közt simítottam meg a baba fejét.
- Mi legyen a neve?- kérdezte Castiel.
- Nem tudom. Valami szép nevet kell neki adnunk!- mondtam, miközben ránéztem a kedvesemre.
Amíg így elgügyögtünk a gyerekkel, az orvos odament Lyshez is. Ő is izzadt és kínlódott. Még mázli, hogy belőle semmi nem jött ki! Dr. Jenkins odahajolt mosolyogva a fehér hajú barátunkhoz.
- Hogy van a kismama?- kérdezte nevetve, mire ránk jött a röhögőgörcs.
Még a baba is mosolygott. Lys is megeresztett egy mosolyt.
- Kemény a szülés...- mondta nehezen lélegezve.
Mi csak nevettünk. Castiel hozzám hajolt és úgy istenigazából megcsókolt. A baba felkiáltott, mire elhajolt tőlem.
- Úgy látszik, osztoznotok kell rajtam!- mondtam mosolyogva.- Téged is körbepuszillak!- mondtam és puszikkal árasztottam el az arcát a gyereknek.
Ő aranyosan nevetett.
- Mit szólsz a Camille-hez?- kérdezte sóhajtva Lys.
- Tetszik!- mondta Castiel egy kis idő után.- Nektek?
- Nekem igen.- mondtam, mire a gyerek mosolygott.- Úgy látom, neki is!
- Kösz, haver!- mondta Castiel.
- Kivettem belőle a részemet!- mondta, mire megtapsoltuk.
Ő mókásan fejet biccentett. A gyereket még bent kellett tartani, de engem kiengedtek. Boldogan öleltem meg a vörös démonomat, amint lábra álltam. Ő szorosan tartott, mintha sose akarná, hogy eltávolodjak tőle. Lys is lábra állt.
- Bocsi a karod miatt!- mondtam Castielnek és az alkarjára néztem. Tiszta vörös volt, ahol szorítottam.
- Semmi baj. Mindjárt meggyógyul, de szerintem neked jobban fájt.- mondta mosolyogva.
- Ezt én is igazolom. Mehetünk?- mondta mosolyogva heterokrómiás barátunk.
- Igen.- mondtam és elváltam Castieltől.
A babámhoz mentem, tőle is elbúcsúztam. Ő megmarkolta az ujjamat, amit odatartottam neki. Átöltöztem valami normális ruhába (persze a fiúkat kiküldtem). Kiléptünk az orvosi ajtaján. Lysander felment a szobájába, mi pedig kettesben maradtunk a vöröskémmel.
- Mit csináljunk?- kérdezte mosolyogva, miközben rákulcsolta az ujjait az enyémekre.
- Menjünk el a cukrászdába. Éhen halok!- mondtam drámaian.
- Akkor gyere, te kis éhenkórász, meghívlak egy sütire!- mondta és elsétáltunk odáig.
Letelepedtünk az egyik asztalhoz és csendben fogyasztottuk a sütinket. Telve volt az egész hely, alig bírt kiszolgálni mindenkit a pincérlány. A kezünk összekulcsolva pihent az asztalon. Aztán egy idő után Castielre néztem.
- Nem akarod elengedni a kezemet?- kérdeztem mosolyogva.
- Most már soha nem akarlak elengedni.- mondta komolyan.
- Akkor hogy fogunk vécére menni?- kérdeztem, mire elnevettük magunkat.
- Tudod, hogy képletesen gondoltam!- mosolyogva nézett a szemembe.
- Akkor jó, mert nem szándékozlak elhagyni, de ha te megpróbálod, megfojtalak!- mondtam komoly hangsúllyal.
Kint már kezdett sötétedni, mikor elhagytuk az épületet. A hold némi fényt szolgáltatott a sötétségben. Meglepetésemre Castiel arra a rétre vitt, ahol egyszer holdfényes pikniket tartottunk. A vadvirágok most is csodaszépek voltak. A hold megvilágította az arcunkat. Egymással szemben álltunk, mikor ő féltérdre ereszkedett. Csak nem...?
- Kate Snow...- kezdte.- Részesítenél abban a kegyben, hogy a feleségem leszel?
Én a számhoz kaptam, alig kaptam levegőt. Elkezdett folyni a könnyem is. Kinyitotta a fekete bársonydobozkát, amiben egy gyönyörű gyűrű lapult.
- Igen...- suttogtam.
Ő az ujjamra húzta a gyűrűt, boldogan megöleltük egymást. Mélyen beszívtam a férfias illatát, amit sosem tudok megunni. Sokáig ölelkeztünk.
- Szeretlek.- mondta Castiel a bűvös szót.
- Én is téged.- mondtam.
Lassan elindultunk a kolesz felé. Vagyis először az orvosi felé vettük az irányt, hogy megnézzük Camille-t. Az érkezésünkre a doki felkapta a fejét a papírokból és ránk mosolygott.
- Pont hívni akartalak titeket!- mondta és közelebb jött hozzánk.- Beszéltem az igazgatónővel, aki meg a tanáccsal. Nem akarják, hogy a babát emberi faluba vigyétek, így kénytelen kelletlen itt maradtok. Megkapjátok az egyik lakosztályt, a kastély egyik távolabbi szárnyában.
Mi sunyin összenéztünk Castiellel. Pontosan tudtuk, milyen lakosztályokról van szó...
- Rendben.- válaszoltuk egyszerre a vörössel.
- Remek! Gyertek, megmutatom a lakosztályt!- mondta a doki.
Camille-t is hoztuk magunkkal. Pontosan arra a folyosóra tévedtünk, mint azon az éjszakán, mikor visszajöttem. Most viszont nem mentünk el a végéig, hanem csak a feléig a folyosónak. Előkapta a kulcsot és kitárta előttünk a szobát. Egy hatalmas franciaágy terült el előttünk, zöld bársonylepedővel. Volt könyvespolc, íróasztal, puha szőnyeg és vaskos gardrób... Egy kis ablakon szűrődött be a fény, ami tényleg hangulatossá tette ezt a helyet. Volt külön fürdőszobánk is. Hatalmas kőkád, mosdókagyló és márványból készült fal- és padlóborítás. Tükör volt a mosdó felett. Pár perc múlva kettő férfi jött be és lerakták a cuccainkat. A doktornő átvette tőlem Camille-t és intett a kezével.
- Jó éjszakát, fiatalok!- mondta és kiment, hamarosan a két férfi is követte.