70. fejezet

Írói megjegyzés
Köszönöm, hogy olvassátok a blogomat, ami éppen most 13575 oldalmegjelenítést megért. Elérkeztünk a 70. fejezethez, nélkületek nem jutottam volna idáig! Néha már azon gondolkodtam, hogy inkább hagyom a francba, mert nem olvassa senki. De ti mindig visszahoztátok belém a lelket, így örömmel írok nektek. Boldogságtól telve olvastam, hogy valaki sírt vagy sikítozott az előző fejezeten. Nem hittem volna, hogy ilyen erős érzelmeket váltok ki az írásaimmal. Ezért nem is koptatom tovább a billentyűzetet, tessék, itt van ez a szép kerek fejezet!
Írói megjegyzés vége
Kimentek a dokiék a szobából, magukkal vitték a babát is. Egy különös érzés ragadott el. Hiányzik a baba? Elmentünk Castiellel fürödni, majd befeküdtünk a hatalmas ágyba. Átölelte a hasamat és az arcát a hajamba fúrta. Ahogy megéreztem az egyenletes légzését, én is elaludtam. Reggel sírásra keltem fel. Mi a...? Akkor látom, hogy az éjszaka behoztak pár babacuccot, azon belül Camille ott feküdt egy cuki kiságyban. Castiel morgott mellettem.
- Hallgattasd már el!- morogja félálomban.
Én kikelek az ágyból és odacsoszogok a kislányunkhoz. A kis arca vörös a sok sírástól. A karomba veszem és leülök vele az egyik fotelba. Egy sanda gyanúm van arra, hogy éhes. Egy bő póló és egy rövidnadrág volt a pizsamám, így a pólómat felhajtottam és megetettem a kicsit. Castiel a csendre álmosan felnézett, majd kerek szemekkel nézte, hogyan szopik a kicsi.
- A kis mázlista!- mondta mosolyogva, mire felnevettem.
Ő is kikelt az ágyból, egy szál alsógatyában. Mosolyogva néztem rajta végig. Ő a vőlegényem? El sem hiszem, ilyen egyszerűen nincs! A fotelem mögé lépett, úgy nézte tovább a műveletet. Ahogy a kicsi végzett, elkezdett mosolyogni. Felálltam és úgy ringattam Camille-t.
- Átmész a papához?- kérdeztem a gyerekemtől.
Ő csak mosolygott, így óvatosan odaadtam Castielnek. Idilli pillanat volt, ahogy láttam játszani a babával. Még jobban szerettem, mint valaha. Belefektettük a babaágyba és a hatalmas szemeit lecsukta. Mi csak figyeltük Castiellel, ahogyan alszik. Végül szembeálltunk egymással és ő a derekamra tette a kezét.
- Olyan szép, akár az anyja!- a szemei mosolyogtak, ahogy ezt kimondta.
- És úgy vágyik a melleimre, akár az apja!- vágtam rá.
Ő nevetve adott egy csókot. A nyaka köré fontam a karom, úgy húztam közelebb. Megbolondultam a csókjától. Valaki benyitott, így elhúzódtam a vöröskétől. Rosának különleges képessége az, hogy akkor jön, amikor a démonommal kezdenek elmélyülni a dolgok. Rosa és Leigh kézen fogva jött be.
- Szia, Rosa!- öleltem meg a barátnőmet.
- És én nem kapok ölelést?- kérdezte Leigh kisfiús hangon, mire elnevettük magunkat.
- Castieltől még kaphatsz!- mondta Rosa.
Leigh és Castiel üdvözlés gyanánt kezet fogtak.
- Hadd lássam a kis cukorfalatot!- mondta Rosa és a kiságy fölé hajolt.
Leigh is elhelyezkedett a barátnője mellett.
- Olyan édes!- sóhajtotta ezüsthajú barátnőm.- Nekem is kell egy ilyen!
- Hajrá haver!- mondta a vöröske és vállon veregette Leigh-et.
Felnevettünk. Rosáék körülnéztek a szobában.
- És ezt nézd!- mondtam Rosának és a gyűrűre mutattam az ujjamon.
- Uram isten! Ez az, amire gondolok?- kérdezte Rosa mosolyogva.
- Bizony!- karolta át a vállamat magabiztosan a vörös.
- Akkor kell néznünk egy csini ruhát, koszorúslányokat, szerveznünk kell egy lánybúcsút, istenem annyi a teendő!- hadarta Rosa.
- Lánybúcsú?- kérdezte mellettem Castiel. Úgy tűnik, ő csak ezt hallotta.
- Igen.- bólintott Rosa.
- Minek az? Amikor itt vagyok én!- jelentette ki a démonom.
- Mert a házasság alatt csak egy férfi lesz az életében, mégpedig te. De most még nem házas, így még láthat dögös pasikat!- fejtette ki bölcsen a barátnőm. Én helyénvalónak tartottam az érvet, így bólogattam.
- Hűséget fogadtam, nem vakságot!- mondtam helyeslően.- Te pedig mehetsz legénybúcsúra!
- Nekem tökéletes!- mondta Leigh vigyorogva.
- Nem neked mondtam!- ráztam a fejem mosolyogva.
- Az esküvőnek tökéletesnek kell lennie! Ami pedig a nászutat illeti...- mondta sokat sejtően Rosa.
Egymásra pillantottunk a vőlegényemmel. Ő kanosan végignézett rajtam.
- Úgy látom, tetszik nektek a nászút gondolata!- mondta Leigh.
Mi felnevettünk. A következő napokban és hetekben mindenki meglátogatott minket. Még az apám is eljött. Elismerte Castiel rátermettségét, így a családba fogadtuk. A tanács úgyszintén eljött, a tündérkirálynő összevissza visítozott a babát látva, az angyal gügyögött neki... Hát igen. Mindenki támogatott minket, úgyhogy az esküvő is készült. A lánybúcsú napja is rohamosan közeledett. A baba már 3 hónapos, így már tudott mászni. A szopizást is lassan el lehet hanyagolni. Füst szürke szemei vannak, akár az apjának. És kék haja, amilyen nekem. Holnap lesz a lánybúcsú és enyhén szólva izgulok. Éppen Castiel mellkasát használtam párnának, átkaroltam a derekát. Ő a hajammal játszott. Hallottam, ahogy felmordul.
- Mi a baj?- kérdeztem halkan.
- A lánybúcsú...- mondta keserűen.
Én megfordulok és a szemébe nézek.
- Ne féltékenykedj! Számomra te vagy az egyetlen. És te vagy a legdögösebb, akárki akármit mond!- mondtam, ezen elmosolyodott.
Az ujjammal kis köröket rajzoltam a mellkasára. Cirógatni kezdtem a felsőtestét. Ő magára húzott, így a nyakát kezdtem csókolgatni. A testünk egymáshoz préselődött. Érezni akartam magamon az érintését. A kezeivel a combom belső részét simogatta, egyre feljebb haladva. Belenyögtem a csókba, éreztem, hogy elmosolyodott. Mikor a keze lehúzhatta volna a nadrágomat, sírás hangzik fel. Nagyot sóhajtva lekászálódok a páromról és megetetem a kicsit. Mindig ez van! Amikor kezdenénk bemelegedni, ez a fránya baba akkor kezd sírni. Majd a nászúton semmi sem fog bezavarni!