68. fejezet

Visszavittek a szobámba és odakötöztek az ágyhoz. Pár perc múlva Erik jött be és minden szolgáját kiküldte. Egy nagyot nyeltem vérszomjas szeme láttán. Egy táskát hozott be magával. A szeme veszedelmesen villogott, ahogy a combomra tette a kezét. Önkéntelenül is könyörgő szemekkel néztem rá.
- Mivel Markus csak a testedért tart, nekem is jár valami. Így...- gonoszan mosolyogva a táskában kezdett turkálni.
Végül nagy csörömpöléssel elővett egy éles filézőkést. Ez egy szadista! Rúgkapálni próbáltam, de a kötések szorosak voltak. A késsel közeledett felém elmebeteg vigyorral. Látta rajtam a félelmet. A kést egy könnyed mozdulattal végighúzta az oldalamon. Nagy seb tátongott, mégsem folyt belőle vér. Felkiáltottam a fájdalomtól. A sebem mély volt és hosszú, de máris gyógyulni kezdett. Megint keresgélni kezdett a táskájában, mire egy kilencfarkú ostort húzott elő. Olyan volt, akár a nővéremé. Könnyek csorogtak az arcomon. Összeszorítottam a számat és a fogaimat, mikor a levegőbe emelte a fegyverét. Az ostor csattant egyet és égető fájdalom lett úrrá a hasamon. Kinyitottam a szemeimet és lenéztem a hasamra. Kilenc határozott csík vágta keresztül a hópihémet. A szememben már nem könyörgés, hanem düh csillogott. Hogy meri bántani a gyermekemet?! A kezemet erősen kezdtem húzni, mire a vas elengedte a bilincset. A kötél a lábamon elszakadt és felpattantam. Dühömben ordítottam egyet. Nekiestem a fiúnak. Jéggel vagy anélkül, elintézem, hogy meghaljon! Jégtőröket sorra szúrtam belé, a karmaimmal az arcát gyötörtem. Mindezt vak dühvel. Aztán egy hirtelen fájdalom jött. Aztán még egy. Éhes vagyok a király vére ellenére is. A testem nem hagyott más választást. A véres arcú fiú fölé hajoltam, akinek a tekintetében először láttam félelmet. Elhatároztam, hogy én nem fogom olyan szelíden kiinni a vérét, mint Markusnak. Ráültem a derekára és kitátottam a számat.
- Jó étvágyat!- hallottam magam mögül egy női hangot.
Magam mögé néztem és Kirát láttam meg vigyorogva. Én is elmosolyodtam, majd a fogaim kiugrottak a szám takarásából.
- Köszönöm, megvan!- mondtam és lecsaptam.
A lehető legfájdalmasabb módon szívtam ki belőle az életet. Mire végeztem, a szám csupa vér lett, ahogy a szép márványpadló is. A fiú átharapott torokkal feküdt előttem. Nem tudtam sajnálni. Felálltam és Kira büszkén nézett rám.
- Gratulálok, Kate! Legalább finom volt?
- A vámpírok vére finomabb!- mondtam mosolyogva és követtem Kirát.
Út közben letöröltem a számon éktelenkedő vörös árnyalatot. Ahogy a trónterembe értünk, hatalmas felfordulás fogadott. Kira nem jött egyedül. Roxi és Sindy éppen a katonákat fojtogatták, Bea a bezártakat engedte ki. Két boszorkány varázsolt. Két fiú is volt ott. Nataniel és Castiel, meglepetésemre teljes összhangban. Mi is harcba keveredtünk, de én a jégtőrjeimet dobáltam. A kapu felé szaladtunk mindannyian. Ahogy kiértünk, a boszorkányok rázárták az őrökre a kapukat. Futottunk az erdőbe, mint az őrültek. Mikor már elég távol voltunk, megálltunk pihenni.
- Kate, jól vagy?- kérdezte Castiel, mikor ledőltem egy kidőlt fára.
- Úgy ahogy.- mondtam.
Vissza felültem és egymás szemébe meredtünk. Milyen rég láttam és éreztem azoknak a szürke szemeknek a bódító hatását! Ő előttem guggolt és a kezei a combjaimon voltak. Ő végignézett rajtam, majd elmosolyodott.
- Ki adta rád ezt? Nagyon jó ízlése van!- mondtam, mire mosolyogva belebokszoltam a vállába.
- Jaj, hallgass már!- mondtam és magamhoz rántva megcsókoltam.
Elvesztettük az egyensúlyunkat és a friss hóba borultunk. Még így, február elején is esett valamennyi. Mi nem zavartattuk magunkat, csak mohón csókoltuk egymást. A többiek csak elnéző mosollyal néztek minket. Végül felálltunk és leporoltuk magunkról a havat.
- Mehetünk?- kérdezte Nataniel, mi pedig bólintottunk.
Castiel végig a derekamat átölelve haladt. Megakadt a szeme a hasamon lévő csíkokon.
- Ki csinálta ezt?- simított végig a sérülésemen.
- Erik egy kilencágú ostorral.- mondtam.
- Az a...- ökölbe szorította a kezét és elharapta a mondat végét.- Megölöm!
- Nyugi, én már megtettem!- mondtam kifejezéstelen arccal, az értetlen tekintetét látva fogastól rávigyorogtam.
- Ez az én csajom!- mondta és a homlokomra adott egy csókot.
Mire a sulihoz értünk, teljesen átfagytak a többiek. Én tűrtem a hideget. A diri állt előttünk, meglepetésemre magához ölelt.
- Örülök, hogy nem esett semmi bajod!- mondta.
Végre visszatérhettem a kollégiumi szobámba. Kinyújtóztattam a tagjaimat, mint egy macska. Megidéztem Huntert, aki megnyalta az arcomat.
- Szevasz, pajti!- mondtam nevetve.
Ő feljött mellém az ágyra és én átöleltem puha szőrméjét. Mintha dorombolt volna, mikor elaludtunk. Remélem, most már nem lesz semmi a szülésig! Ahogy felébredtem, nem Huntert találtam magam mellett. Hanem Castielt, aki úgy bújik hozzám, mint kisgyerek az anyjához. A feje a melleimen pihent. Mosolyogva simogattam a fejét. A békés arca engem is megnyugtatott.
- Anya...- motyogta.
Én kuncogva feleltem neki.
- Kisfiam, megszoptassalak?- kérdeztem vidáman.
Ő mosolyogva kinyitotta a szemét. Fölém hajolt és elkezdte a dekoltázsomat csókolgatni. Bizsergető érzés futott rajtam végig. Nyögtem egyet és közelebb húztam a fejét. Éreztem, ahogy vigyorog. A szájával mohón kereste a dekoltázsom legérzékenyebb pontjait. Az ujjai felfedezőútra indultak a pólóm alá.
- Zavarok?- dugta be a fejét Rosa.
Castiel kénytelen kelletlen lemászott rólam.
A többiekkel megvitattam a rabságom pontos részleteit. Pár hónap telt el eseménytelenül. Aztán elérkezett a várva várt június, amikor leköltöztem az orvosiba. Az utolsó hónapban már bármikor megszülhetek. Hetente nőgyógyászati vizsgálataim vannak, ahol a fiúkat alig lehet kizavarni. Akkor van szerencsém, mikor Castiel is bent van... Remélem hamarosan jön a gyerekem, mert a hátam már piszkosul fáj, 10 percenként pisilnem kell és még sorolhatnám...