65. fejezet

A nyomokhoz raktam az éles fogaimat, amik egyből átszakították a bőrét. Az édes és mámorító nektár belecsurgott a számba. Isteni, rég nem éreztem ilyet. A torkom már nem égett. Lehunytam a szemem, úgy táplálkoztam. Aztán abból az álomvilágból Lysander nyögése hozott vissza. Elváltam tőle, láttam, hogy teljes kábulatban van. A friss sebből csurgott a vér, amit lenyaltam. Az izmai elernyedtek, már csak én tartottam a lábán. A feje előrebillent, ezzel is jelezve, hogy álmodik. Kicsapódott az ajtó és Dr. Jenkins lépett be rajta. A szám vértől piroslott, a fogaimon vörös foltok éktelenkedtek. Az erőm visszatért. Lysandert felfektettük az asztalra. A többiek is beléptek, elszörnyedtek, mikor meglátták Lysandert. Feléjük fordultam, meglátták a véres számat.
- Ugye nem ölted meg?- kérdezi Rosa rémülten.
- Nem!- vágtam rá és lenyaltam a vért.
- Akkor miért fekszik ájultan?- kérdi Leigh.
- A fogaim olyan anyagot termelnek, ami hasonlít a drogra, de ez legkisebb dózisban is 5 órára kiüti az embert.
Megkönnyebbülten felsóhajtottak. A mámortól ködös agyam kezdett kitisztulni. A Vadász vihara... Erik... Dühbe jöttem. A mellettem lévő falba akkorát beleütöttem, hogy az öklöm átfúrta a falat. Castiel a vállamra tette a kezét.
- Nyugodj meg!- mondta halkan, mégis határozottan.
Pimaszul elmosolyodtam, a számból kilátszott pár fog.
- Majd adok én nekik olyan vihart, hogy még az agyuk is belefagy a fejükbe!- mormogtam és kijöttem az ajtón.
- Várj, mit akarsz csinálni?- kérdezte Castiel, aki utánam jött.
- Megleckéztetem őket!- mondtam felé fordulva.
- Újra megöleted magad?
- Most másképp fog elsülni!- mondtam és megöleltem.
- Ne menj! Nem szeretném még egyszer azt érezni, mikor láttam az élettelen tested! Amikor a szívedből csurgott a vér!- fakadt ki és még jobban szorított.
- Tudod, hogy erős vagyok! És azt is tudod, hogy óvatos leszek!- mondtam és adtam neki egy csókot.
Mielőtt egy szót is szólhatott volna, eltűntem a szeme elől. Kimentem a viharba. Közben magamra vettem a kabátom, nehogy a kicsi megfázzon. Megidéztem Huntert, aki épp olyan harcias volt, mint én. Ketten vágtunk neki a hóviharnak. Keresztülmentünk az egész erdőn, mikor a vihar hóeséssé csillapodott. Itt már gyengébb a mágia... Amint kiértünk az erdőből, meglátunk egy sötét alakot. Erik... Mérgemben felordítottam és a szemem felizzott. Hunter mellém szegődött. A sötét alak mögött kirajzolódott a régi épület. Az erőm és az érzelmek kitörtek belőlem. A szél felerősödött, a hó sűrűbben kezdett esni. Szürke felhők gyülekeztek, mint megannyi bárány. Térdre rogytam a hatalmas erőtől. A hajam az arcomba csapott, de nem törődtem vele. Csak a bosszú hajtott. Akkor minden sérelmem kiadtam magamból. A hó csak szakadt, a szél süvített. A legfeketébb felhőből dörgés hallatszott. Fogtam a fejem, éreztem, hogy mindjárt szétesik. A régi épületre koncentráltam, ahol jégtömbök emelkedtek. Közrezárták a hatalmas épületet, mint valami bástyák. A felhők csak gyűltek, jégszilánkok kezdtek esni. Egyre nagyobb darabok hullottak. Az épület falait megrongálta a sok jég. De úgy éreztem, ez még nem elég. Egy nagyot ordítottam, a kör kiteljesedett. Villámok jelentek meg, bele is csaptak a házba. Hó, jég, villámok... Zúgott a fejem. A fejemen egy éles fájdalmat éreztem és elsötétült a világ. Még a szemem sarkában láttam azt a pusztítást, amit okoztam. A puha hó úgy ölelt át, mintha védelmező anya lenne. Erős karok ragadtak meg és felemeltek. Nem láttam már a támadómat, mivel a szemhéjam lecsukódott. A mellkasom egyenletes ütemben emelkedett és süllyedt. A zúgás eltűnt, csak a fáradtság maradt.