19. fejezet

Egy kéz nehezedett a vállamra. A félelemtől moccanni sem bírtam. Szaporán vettem a levegőt, amit a támadóm észre is vett. Egy halk nevetést eresztett meg, majd levette a kezét a vállamról. A leheletét éreztem a nyakamon, ahogy közelebb hajol a fülemhez.
- Mitől félsz, Kate?- kérdezi a fülembe suttogva.
A szívem majd kiugrik a helyéről. Ereimben száguldozni kezdett a vér, verejtékezni kezdtem. Egy barna tincs került a látómezőmbe, amitől még jobban megijedtem. A hangja ismerős volt, de a félelem elnyomott mindent. Csak a dobogó szívemet hallottam.
- Nincs mitől félned!- mondta és szembefordított magával.
Kilépett a folyosón uralkodó sötétségből és Dimitrit ismertem meg. A pulzusom lelassult, ahogy megnyugodtam. Mélyet sóhajtottam és ránéztem.
- Mit keresel itt?- szegezte nekem a kérdést.
- Eltévedtem.- mondtam az igazságot.
- Ha már itt vagy, segítesz kirámolni a raktárat?- kérdezte mosolyogva.
- Igen, hogyne!- mondtam és elindultam volna vissza a folyosón, mikor megragadta a vállam.
- Ez a raktár!- mondta és a lakatos ajtóra mutatott.
Egy nagyot nyeltem, miközben Dimitri leszedte a lakatot az ajtóról. Szélesre kitárta, amitől a bent lévő por felszállt. Egy gyertyát meggyújtott és bementünk. A pókhálók ezüstösen csillogtak a gyertya pislákoló fényében. Néha-néha megreccsent egy régi tárgy, majd cincogás hallatszott. A padló nyikorgott lépteink alatt, ahogy egyre mélyebbre mentünk az elhagyatott szobában. Pár doboz, illetve festmény hevert a földön. Pár megsárgult irat és kép a polcokon. Dimitri felkapta a festményeket és intett, hogy tegyem így a dobozokkal is. A raktárban állt egy régi tölgyfaasztal is, arra terítettük a "zsákmányunkat". Én a dobozokba néztem bele, ott pár könyv lapult. Belelapoztam néhányba, mesekönyveknek tűntek. Aztán a szemem megakadt egy rajzolt képen. Látszólag egy fagytündér hatalmas angyalszárnyakkal. Egyik kezében egy jégjogart, a másikban pedig egy tőrt tart. Arcán szenvedés látszik, nem tudja, hogy melyiket válassza. Hatalmas szárnyai szétterülnek, olyan fenségesnek tűnt, de arcán fiatalság tükröződött. A szöveget kezdtem volna olvasni, de az valami furcsa nyelven íródott. A fekete tinta gyorsan hagyott nyomott a papíron, mintha valaki sietve írta volna. De az utolsó három sor már vörösen csillogott, vérrel volt írva. Tovább lapoztam volna, de úgy látszik, mintha az író nem tudta volna befejezni. Ez egy tanulmánykönyv, a többi fajról is említést tett az író. Csak a fagytündért elemezte ki ilyen alaposan.
- Kate, ezt látnod kell!- hallottam Dimitri hangját a hátam mögül.
Megfordultam és elképedtem. Ez én vagyok... Nem lehet! Ez nem lehet! Az egyik festményről az én arcom nézett le. Ez a lány nem én lehetek! A névtáblát néztem meg, de a név le van kopva róla. Csak a dátumok látszottak tisztán: 1743-1763. Tényleg fiatalon halt meg.

Visszafordultam a könyvkupachoz. A kezem, mintha magától mozgott volna és egy naplót ragadtam meg. Ez is azon a nyelven íródott, mint a tanulmány. A naplóban minden naphoz volt írva valami. Az 1763-as évből viszont szinte minden lap ki volt tépve. A képen és a könyveken kívül nem találtunk semmi érdekeset. Mikor kifelé tartottunk a dohos helyiségből, egy megsárgult lapon akadt meg a szemem. Egy férfi és egy nő állt rajta. A férfi és a nő olyan 20 év körülinek látszott. Éppen kéz a kézben sétáltak és nevetve hátranéztek. Megfordítottam a fotót és egy dátum volt rajta: 1976. Női kézírás volt, gondolom a fotón látható nőé. Ezt a képet a zsebembe süllyesztettem. Kiértünk és Dimitrinek átadtam a könyveket, amiket találtam. Visszatette a lakatot és a segítségével visszataláltam a koleszhoz.
- Ezeket elviszem az igazgatónőhöz.- mondta és a választ meg sem várva eltűnt.
Felmentem a szobánkba és lefeküdtem aludni. De hiába forgolódtam összevissza, csak a hátam kezdett fájni. A könyveken és a festményen járt az eszem. Éreztem, hogy most egy titok van kiderülőben, ami az egész életemet megváltoztathatja...