22. fejezet

"Írói megjegyzés"
Köszönöm azokat a hozzászólásokat, amiket írtatok. Igaz, hogy nem volt meg a 4, de nekem sokat jelent az a 2 is, amit kaptam. Így egy extra hosszú és izgalmas résszel készültem nektek. Kellemes olvasást!
"Írói megjegyzés vége"
"Erik"
Ahogy sétáltam a halott lánnyal a vállamon, a társam jutott az eszembe. Szerencsétlent tényleg magával vitte. Amint elég mélyre mentem az erdőbe, letettem a lányt egy fához, én pedig leültem. A lándzsám még mindig kiáll a mellkasából, de a szúrás már nem vérzik. A szeme csukva van, számított a halálára. A szája még mindig kegyetlenül mosolygott. Az ajkai még mindig vértől piroslottak. Kék haja a vállára omlott, amibe néha belekapott a szél. Egy igazi fagytündér, amiről ódákat zengenek. Most mégis a vérében rejlő gonoszság ellenére ártatlannak tűnik. Ahogy néztem, láttam valami különlegeset. A jégvirág, ami a bőrén cikázott, mintha egy pillanatra felvillantak volna. A bőre még mindig kék színben pompázott. Felálltam és ismét a vállamra tettem. Már csak pár méter választott el a sulitól. Amikor odaértem, egyből megjelent a professzor.
- Ő lenne az?- kérdezi a halott lányra mutatva.
- Igen.- mondtam hidegen és átadtam a professzornak.
Így sétáltunk be az elhagyatott épületbe. Vagyis csak látszatra elhagyatott. Sétáltunk a boncoló felé. Csak a lépteink kopogását lehetett hallani. Odaértünk a hatalmas kőajtóhoz, ami a boncoló bejárata volt. Nagy erőfeszítéssel kinyitottuk és beléptünk a hideg helyiségbe. Egy kőtömb volt a szoba közepén, ez a boncasztal. Egy csomó fényes szike, illetve szúró-vágó eszköz hevert mellette. A falak fehérre kimeszelve, ablak nincs. A lányt ráfekteti a nagy kőtömbre, bekapcsolja a hatalmas lámpákat, amik az asztal felett helyezkednek el. Megkezdte kiműteni a lándzsámat a lány mellkasából. A lándzsám a szívét döfte át, szóval biztosan meghalt. Amikor a szikét a lány bőréhez nyomta, koccanó hangot lehetett hallani. A lány bőre alatt valami tört. Ez viszont a professzort nem érdekelte, hanem tovább folytatta a beavatkozást. Mire az összes darabot kiszedte, egy nagy lyuk tátongott a fagytündér két melle között. Egy pillanatra belenéztem és az összes belső szerve, mintha megfagyott volna. Vér nem jött az operáció alatt, ami furcsa. Az viszont még furcsább, hogy amint a professzor hozzá ért volna, a nagy lyuk egyszerűen beforrt. Mintha nem is történt volna semmi. A prof hitetlenkedve vette le a szemüvegét.
- Ez lehetetlen!- mondta a fejét csóválva.
- Miért lenne az?- kérdeztem az egyik sarokban. Felém fordult, majd mérgesen rám nézett.
- Azért, mert köztudott tény, hogy a fagytündéreknek nagyon jó a regenerálódásuk, viszont halott állapotban nem kéne, hogy működjön! Ő különleges.
- És ez hogy lehet?
- Két lehetőség van: Ő egy igazi, fajtiszta fagytündér vagy egy olyan keverék, ami ezt is lehetővé teszi.- mikor kimondta, a fejembe ötlött a csata. Az ujjai alól fehér fénysugár jött ki, így képes volt eltörni a lándzsámat...
"Kate"
Ilyen lenne a halál? Mikor behunytam a szemem, a sötétségben voltam, amiből képtelen voltam szabadulni. Minden egyes tagomat több tonnás súlynak éreztem, nem tudtam megmozdulni. A feketeség egyre jobban emésztett fel. Fázom. Egy halott képes fázni? Vagy csak beképzelem? Egy élettelen lény be tud képzelni dolgokat? Annyi kérdés, és mind megválaszolatlan. A feketeségben egy fény tűnik fel. A misztikus, fehér fény hívott magához. Elkezdtem kúszni. A lábaimat alig tudtam még vonszolni is, a kezemmel küzdöttem magam előre. A fény, ahogy közelebb értem, még hívogatóbb alakot öltött. Anya volt az. Alakja beragyogta a körülötte lévő sötétséget. Arcán anyai mosoly húzódott végig. Mégis olyan távolinak tűnt. Éjfekete haja a tarkóján pihent, kontyban összefogva. Egy csodás, fehér ruhát viselt, ami kiemelte az alakját. Kék szeme aggódva vizslatott, ahogy jöttem közelebb. Az utolsó pár lépést ő tette meg. Csak most figyeltem fel a két angyalszárnyra, ami megjelenését ékesítette. Gyönyörű, akár az éjnek sötétjében lobogó gyertyaláng. Mikor elém ért, lehajolt.
- Gyermekem, vissza kell menned!- mondta túlvilági hangon.
- Ott olyan gonoszak!- mondtam elhaló hangon.
- Neked van egy sorsod, aminek be kell teljesülnie! Légy jó, Kate!- mondta, a hangja egyre távolibbnak tűnt.
Megsimította a hajam és a homlokomra adott egy puszit. Felnéztem rá, szépen lassan elhalványodott, majd teljesen eltűnt. A tüdőm hirtelen megtelt levegővel. Fájdalom nyilallt az összes porcikámba, ami égetett belülről. A sötétség eloszlott, majd valami hideg ért hozzá a hátamhoz. Úgy éreztem, egy elefánt ült a mellkasomra. Borzalmasan fájt, mikor levegőt vettem. Hangokat nem hallottam, így lassan kinyitottam a szemeimet. Nagy fehérség támadt, ami a szememnek sok volt. Hunyorítottam egy kicsit. A szemem megszokta a fényt, egy szobában voltam. Ablakok nincsenek, a falak hófehérek. A kezemet a szemem elé tettem és úgy néztem szét. Megrémültem, mikor néhány véres szikét pillantok meg. Végigtapogatok magamon, de nem érzek sebet. Viszont a ruhám csupa vér. Az előbb halott voltam... Vajon még mindig az vagyok? Megtapogattam az ütőeremet, ami szabályosan vert. Élek! De hogyan? Anya mit csinált velem? Felültem a nagy kőtömbön. Letettem a lábam és próbáltam ráállni. Pokolian fájt, de sikerült elindulnom. Körbetámolyogtam a szobában, hirtelen egy mély levegőt vettem. A fájdalom belenyilallt a szívembe, amitől majdnem összeestem. A szívemhez kaptam és aprókat lélegeztem. Ez enyhítette a fájdalmat, de nem múlt el teljesen. A helyiségben még volt egy szék, amire leültem. Csak most néztem le magamra, egy boncoló ruhában vagyok. Mármint olyanban, amit a boncolandó páciens hord. A bőröm normális színű volt, de a két mellem között szokatlanul piros. Óvatosan megtapogattam, égett. Inkább elvettem onnan a kezem. A tükörre tévedt a szemem, ami a falon volt. Belenéztem és elképedek. Az arcomon furcsa fagyások láthatóak. Emberi szemnek alig észrevehető, mivel a hajam eltakarja a nagyját. De a homlokom közepén egy különös minta volt odafagyva. Mintha... egy holdsarló lenne... Miután ezt elkönyveltem magamban, gondolkodni kezdtem. Hol is vagyok pontosan? Mi ez a hely? Hogy kerültem én egyáltalán ide? Aztán a fejembe ötlött: biztos Erik hozott ide. És biztos ez a "rivális suli". Cipőkopogásra lettem figyelmes az ajtó túloldalán. Amilyen gyorsan csak tudtam visszamentem a fekhelyemre. Behunytam a szemem és csak vártam. A cipő hangja egyre hangosabb lett, majd elhallgatott. Én próbáltam lecsillapítani a pulzusomat. Az ajtó előtt van. A kezével végigsimított az ajtó anyagán. Hallható volt, ahogy az érdes bőre hozzáér a kőhöz. Aztán nem az ajtó nyílt, hanem a léptek eltávolodtak. Kinyitottam újra a szemem. Mekkora mázli! Meg kell szöknöm innét! Az ajtóhoz közeledtem, és rátettem a kezem. Sikerült eltolni és kiléptem. Hirtelen hűvös szél csapott meg. Egy ablak nyitva volt. Nem volt túl magas, de alacsony se. Nagy nehezen kimásztam a nyitott ablakon a teljes sötétségben. A torkomban dobogott a szívem, amikor elindultam. Minden levélcsörgésre összerezzentem. Tavaszi este volt, kellemes idővel. Az erdőben kóvályogtam egy ideje, mikor a tóhoz értem. Leültem egy kicsit pihenni. A víz tükrözte a holdat. A tavirózsák nevetve fordultak a hold színe elé, hogy az beragyogja őket. A látvány fantasztikus volt, viszont ilyen hangulatban inkább horrorisztikusnak hatott. A hangulat csak tovább fokozódott a békák brekegésével. Hamarosan tovább indultam, de teljesen eltévedtem. Néha összerezzentem egy-egy vonyítástól. Az avar csörgött a lábam alatt, ahogy futottam, vagyis inkább próbáltam. Minél előbb a sulihoz kell érnem! Egy vastag gyökér állt ki a földből és én elbucskáztam rajta. Elestem, de nem bírtam felkelni. Üvölteni nem mertem, nehogy rám találjanak. Csendben szenvedtem, mikor léptek zaját hallom. Lapultam, ahogy elhaladt. Ő mégis észrevett. Lassan közelített felém, mint aki nem hisz a szemének. Megragadta a kezem és felrántott a földről. Egy csodálkozó szürke szempár mered rám, vörös tincsei kuszán állnak. Egy ideig csak nézünk egymásra, majd ő hirtelen megölel. Egy kicsit késve, de visszaölelek. Így álltunk egy darabig.
- Hogy kerülsz ide, Castiel?- kérdeztem rekedtes hangon.
- Ezt én is kérdezhetném tőled!- súgta a fülembe, majd még jobban szorított.
- Úgy csinálsz, mintha a halálból jöttem volna vissza!- csúszott ki a számon.
- Mert így történt.- mondta és elengedett.- De hogy is történt?
- Hosszú történet...- sóhajtottam.
- Nekem van időm!- jelentette ki.
- Én pedig szökésben vagyok, úgyhogy segíts!- mondtam és ott termett mellettem.
Egymásba karoltunk és úgy mentünk. Elmeséltem az egész történetet, Castiel csendben hallgatta. A tüdőm borzalmasan fájt, mire befejeztem. Castiel is elmesélte, mi történt, miután eljöttem. Az egész iskola gyászolt, de főleg a barátaim. Lysander kikelt magából, mikor meghallotta, hogy meghaltam. Rosa mindig sírt, Roxi énekelte a gyászdalt. Sindy az én emlékemre növesztett fát, egy hatalmas tölgyet. Minden lány feketében járkált. Mikor befejezte a mesélést, odaértünk az iskolához, ami szomorúan nézett ránk. Én Castiel vállán támaszkodtam. Vajon hogy fognak reagálni a barátnőim arra a tényre, hogy feltámadtam?